HEATHER WELL REJTÉLYES ESETEI 1.
Átlagméret nem akadály
…
- Azt akarom, hogy ugorj át ide. Nem lesz semmi baj. Én majd elkaplak!
- Öhm – motyogom, és elkövetem azt a hibát, hogy lenézek. – Nem megyek.
Nos, ez legalább elég határozottan hangzott.
- Ne nézz le! – szól rám Cooper. – Gyerünk, Heather! Meg tudod csinálni. Nem olyan nagy távolság…
- Nem ugrok sehová – jelentem ki, és még erősebben szorítom a drótkötelemet. – Nem mozdulok innen, míg a tűzoltók ide nem érnek.
- Heather! – Cooper hangjában ismét megjelenik az az ismerős türelmetlenség. – Lökd le magad a faltól, és ugorj át ide! Majd szólok, mikor engedd el a kötelet. Esküszöm, elkaplak.
Istenem, neked komolyan elment az eszed – a hangom valahogy furán cseng. Kissé elvékonyodott. – Nem csoda, hogy a családod egy centet sem hagyott rád.
-Heather – szólal meg újra. – A pedellus azt mondta, hogy az a drót, amin lógsz, bármely pillanatban elszakadhat, mint a többi…
- Ó! – sóhajtok fel. Az mindjárt más.
- Most csináld, amit mondok! – Cooper annyira felém hajol, amennyire csak lehet úgy, hogy még meg tudjon kapaszkodni valamiben. – Lökd el magad a faltól a lábaddal, és ugorj át ide! Elkaplak, ne félj!
A liftakna teteje felől nyöszörgő hangot hallok. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez a hang nem tőlem származik. Sokkal valószínűbb, hogy a drótkötéltől, amibe kapaszkodom.
Remek.
Behunyom a szemem, és meglendítem a kötelet a liftakna túloldala felé. Kibújtatom a lábam a lelógó kötélvégből, és amilyen erősen csak tudom, ellököm magam a málladozó tégláktól. Mint kő a parittyából, úgy repülök Cooper kitárt karjaiba…
… de nem annyira közel, mint szeretném.
Azért ő rám kiált:
- Engedd el, Heather! Engedd el!
Ennyi, gondolom. Most meghalok.
És elengedem a kötelet.
… | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
